Nyárlőrinc

Nyárlőrinc területén a bronz-korban is volt élet. 1984-ben végzett helyi ásatások során a bronz-korból származó koponyarészt és avar-kori leletet, egy lovas avar vitéz csontvázát is megtalálták. A mai község délkeleti részén volt egykor a középkori Szentlőrinc falu, központjában a plébániatemplommal, melynek védőszentjéről, Szent Lőrincről kapta a nevét a település a XIII. század táján. Eddigi ismereteink szerint a falut 1354-ben említik először "villa Zenthlewryncz" alakban, I. Lajos király adománylevelében, de valószínűleg már az Árpád-korban is létezett. Egy másik írásos emlékben, Mária királynő 1392-ben kelt levelében a falu birtokosainak pallos jogot adományozott. Egy 1488. évi oklevél itt élő kisnemeseket említ (Szentlőrinci Péter, Miklós és Gergely), akik előnevüket birtokuk nevéről kapták. A település jelentőségét az is mutatja, hogy Magyarország első, Lázár deák által 1528-ban szerkesztett térképén is megtalálható.

Szentlőrinc a környékbeli településekhez hasonlóan a XVI. század közepén, második felében török fennhatóság alá került. Az adóösszeírások szerint 1546 és 1590 között az itt élő családok száma 17 és 45 között változott. A falu hódoltságkori életéről keveset tudunk, de a szórványos 16-17. századi adatokból úgy tűnik, hogy a reformáció idején református hitre áttért népesség élete a hadjáratok közötti évtizedekben viszonylag békésen folyt.

Végül azonban a hadjáratok hatására település az 1660-as években fokozatosan elnéptelenedett és vált ezután a környékbeliek által használt pusztává. A falu lakói a közeli mezővárosba, Kecskemétre költöztek be. Magukkal vitték a szentlőrinci gyülekezet 1644-ben Tar Illés által készített úrasztali poharát, mely a Dunamelléki Református Egyházkerület múzeumában, a Ráday Múzeumban található Kecskeméten. Ez a templom egyetlen fennmaradt liturgikus tárgya. A XVII. század végén pusztulásnak indultak a templom falai, de ennek ellenére még évszázadokig álltak. Az 1853-ban megjelent Magyarország és Erdély képekben című könyvben még a torony 7 méter magasan volt ábrázolva.

I. Leopold által 1668-ban kiadott védlevél következtében kezdet lassan visszatérni az élet a pusztába. I. Rákóczi Ferenc a területet 1676-ban részbirtokként zálogba adta Koháry István bárónak. A Koháry nevet a Szentlőrinc névhez kapcsolva a falu új neve Koháry-Szentlőrinc lett és megkezdődött a korábbi szentlőrinci puszta benépesítése. (Gróf Koháry István hadvezér országbíró és költő, 1649-től 1731-ig élt. Az utolsó Koháry Ferenc gróf hercegi címet kapott, leányát német gróf vette feleségül, Szász-Koburg Góthai Ferdinánd, így lett a falu 1907-ig német birtok.)

1872-es helységnévtárban már önálló községként szerepel. 1880-ban a közeli Alpárhoz csatolják, majd 1892-ben újra önálló településsé válik. Az 1896-ban átadott vasútvonal segítségével Koháry-Szentlőrinc közvetlenül bekapcsolódik az ország vérkeringésébe.

A földterületek fokozatosan nagy bérlők kezébe kerültek, 2000-2500 holdas területek alakultak ki. A bérleti rendszer 1913-ban szűnt meg, ekkor a környék lakói Kecskemét polgárai lesznek.

Szentlőrinc-puszta első iskoláját Kecskemét város állította 1855-ben, az iskola 1863-ig működött. Az oktatás 1886-ban indult újra, legidősebb Buzás János tanító tevékenységével, aki munkásságával megalapozta a Szentlőrinci népoktatást. A Honfoglalás ezer éves évfordulójára építették az első korszerű iskola épületet, a mai napig „Buzás iskola” néven emlegetett iskolát. 1913-ban kezdődött a népoktatásban a második „Buzás korszak”, az ifjabb Buzás János megkezdte tanítói tevékenységét és édesapját is túlszárnyalta, 45 éven keresztül munkálkodott Nyárlőrinc lakosainak érdekében.

A település központi benépesülése igazán 1920-ban indul el. Kecskemét nyolcvan holdnyi területen, a középkori falu helyén 374 négyszögöles telkeket oszt ki. 1922-ben a letelepülők ingyen házhelyeket kaptak. Megindul a szőlőtelepítés, így a szőlő termelés hagyománnyá válik a lakosság körében. A lakóházak száma gyors növekedést mutat ezt követően. 1945-ban 42 ház, 1950-ben 50, 1960-ban 254 ház állt. A teljes önállóságát 1950-ben kapta meg a település, a falunak ekkor alakult meg önálló képviselőtestülete és kapta új nevét: Nyárlőrinc. A név utal az évszázados névre, a Szentlőrincre és a futóhomokot megkötő nyárfaerdőkre.

A község területe ma 6636 hektár, lakóházainak száma 995, melyekben 2320 ember él.

Nyárlőrinc címere

Nyárlőrinci címerének felépítése rendkívül egyedi. Csücskös talpú pajzsban vörös pajzsláb, arany haránt rácsozattal látható. A pajzsláb felett függőlegesen hasított, két részre osztott pajzsmező terül el. A jobb oldali arany pajzsmezőben Szent Lőrinc vértanú vörös-fehér ruhás alakja lebeg, jobbjában arany kelyhet, balljában pálmaágat tart. A bal oldali kék pajzsmezőben koronás, vörös nyelvű oroszlán ágaskodik, jobb mancsában egyenes, arany kardot emel.

A címer jelképei a település ősi múltját idézik. Már az Árpád-korban is létező falut templomának védőszentjéről „Szentlőrincnek” nevezték el. Így került Szent Lőrinc alakja a településünk címerének legelőkelőbb helyére. Az aragóniai születésű Szent Lőrinc 258-ban Rómában halt vértanúhalált. Rostélyon, elevenen sütötték meg. Erre utal a pajzsláb vörös színe és a haránt aranyrácsozat, amely a szent legfontosabb jelvényét a rostélyt szimbolizálja. A vértanúságára utalnak a szent további jelvényei; a kehely és a pálmaág is.

Buda 1686-os visszavételét követően gróf Koháry István országbíró, költő és hadvezér volt, aki a lakatlan szentlőrinci pusztát – mint földesúr újra benépesítette. A falu újratelepülésének és Koháry Istvánnak állít emléket a címer arany oroszlánja, amely a Koháryak grófi címeréből került községünk címerébe.

A nyárlőrinci templom rom

A templom és temető területén folytatott régészeti feltárás összefoglalása

A templom helyén 1982 és 1992 között folyt régészeti kutatás. A feltárást Székely György, a kecskeméti Katona József Múzeum régésze vezette. Az ásatás a helyi önkormányzat és az akkori Szikrai Állami Gazdaság sokoldalú támogatásával tíz éven keresztül zajlott. Ennek során történt meg a templom alapfalainak kibontása, építési periódusainak megállapítása és a temető 541 sírjának feltárása. A megtalált sírok leletei alapján a temetőt főleg a 14-17. században használták, de szórványos temetkezések a 19. század közepéig előfordultak. A feltárás után részlegesen visszatemetett alapfalakat a 2000. évi millenniumi évforduló tiszteletére a Nyárlőrinc Községi Önkormányzat helyreállította és történelmi romkertet alakított ki. Az ásatás során előkerült leletek és építészeti maradványok újabb adatokkal bővítették a Duna-Tisza közi középkor egyházi építészetére vonatkozó ismereteinket. A rom jelentőségét az is jelzi, hogy a megy harmadik középkori templommaradványa, ami fennmaradt a soltszentimrei és mizsei mellett.

A középkori templom építéstörténeti vázlata

A falu első templomát még valószínűleg az Árpád-kor végén emelték, a 13-14. század fordulóján már állott. Döngölt agyagalapozásra téglából épített falú, félköríves szentélyű, kisméretű templom volt. Hossztengelyének iránya ÉK – DNy. Ezt az első templomot a 14-15. század fordulóján átépítették és kibővítették. Ennek során a megnagyobbított templomhajóhoz hozzáigazították a korábbi templom újraépített félköríves szentélyét. Az új, gótikus templom belső hossza 13 m, szélessége 6,4 m volt. A templomhajó falát a sarkoknál és a diadalív vonalában kívülről támpillérekkel erősítették meg. A templom bejárata a déli oldalon lehetett. A hajó nyugati végében megtalált két hengeres pillér egykor a tornyot és a karzatot tartotta. A karzatfeljáró nyoma a délnyugati sarokban maradt meg.

A gótikus templom szentélyének északi feléhez a 15. században vagy a 16. század elején négyszögletes sekrestyét építettek. A templom belső terét egykor féloszlopok tagolták és színes falfestés díszítette. A templomot kőből épített kerítőfal vette körül, ez a terület egyben a falu temetője, az itt élők végső nyughelye volt. A templom pusztulása a 17. század végén indult meg, romjai a 19. század végéig álltak. A 19. században több rajz is készült a falmaradványokról.

Temetkezési szokások

A középkorban a halottakat keresztény szokás szerint a templom megszentelt földjébe temették el, ahol a viszonylag szűk helyen évszázadok során sok sír zsúfolódott össze. A kevés hely miatt gyakori volt az egymásra temetés és a korábbi sírok bolygatása a későbbi sírgödrök kiásásával.

A sírok tájolása többségében a templom tengelyének irányához igazodott, a halottakat fejjel nyugatnak helyezték a sírba. A sírgödrök hosszúkás téglalap alakúak voltak, mélységük változó. A temetkezések többsége deszkakoporsóban történt, amire az előkerült nagyszámú koporsószeg és a többször megfigyelt koporsó korhadéknyom utal. A halottakat nyújtott, háton fekvő helyzetben temették el, a karok legtöbbször a test mellett kinyújtva vagy könyökben a medencére behajlítva voltak.

Leletanyag és viselet

Az ásatás során feltárt, több mint félezer sírból viszonylag nagy mennyiségű késő középkori leletanyag került elő, főként ékszerek, ruhadíszek, viseleti tárgyak. A fiatal lányok fejét díszítő különféle párták nyomait több sírban is meg lehetett figyelni. A viseleti tárgyak legnagyobb részét a felsőruházat összefogására szolgáló, ezüstből vagy bronzból készült ruhacsatok, kapcsok és fülesgombok alkották. Ugyancsak a viselet részei voltak a préselt lemezekkel díszített veretes övek (pártaövek). Több sírból került elő részben vagy egészben eredeti helyzetben megmaradt veretes öv. A középkori és kora újkori temetkezések leggyakoribb ékszere a gyűrű volt. A bekarcolt vagy vésett mintájú díszes ezüst pecsétgyűrűk mellett szerényebb kivitelű bronz fejesgyűrűk, sőt egyszerű pánt- vagy karikagyűrűk is előfordultak. Ezek a tárgya az egykor itt élők gazdag és sokszínű kultúráját elevenítik meg.